Június 17.
- Kiadási dátum
- Szerző
- Néveri Cintia
egyre jobban hasonlítok rád belesimul arcom arcoba és én
Továbbegyre jobban hasonlítok rád belesimul arcom arcoba és én
Továbbha tudnék már beszélni akkor elmondanám hogyan facsarodik és csavarodik azóta mint
Továbbaugusztusban napraforgók nőttek a szemein gyönyörű húsos zöldszárú növények világos
Továbbnyaranta majd mindig medencefenékre kívánkozol de sosem teszed a fejedet a víz alá mert félsz
TovábbEgy szép napon megfogansz egy vadidegen nő testében.
Tovább“Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés,
Továbbaz állatok emlékeznek-e a traumáikra, kérdezted egy este
Továbbbeszélnünk kellett volna mielőtt minden megváltozik mert így lesz és ez gyönyörű hogy mi lesz ha teljesen
Továbbkülönbség hogy nem engedtek felkelni és nem tudok felkelni
Továbbtalán hétvége, sárga fények, az akvárium halkan zúg, gyerekszag,
TovábbDélelőtt tíz óra, egy férfi az utcán hány. Mellette egy anyuka dohányzik,
TovábbMa olyan vasárnap volt, amilyet gyerekként szerettem volna.
Továbbmert mindannyian ott ülünk, ahol nincsen fény, ahol van, de alig, ahol dohos a levegő, ahol
TovábbEgy olyan házban éltetek, amit ti építettek fel a saját terveitek alapján, a saját pénzetekből, miután egymásba szerettetek.
Továbbegy rágót forgatni a számban ami olyan csodálattal tölt el hogy sírnom kell kiáztatni
Tovább3 napig lázasnak lenni olyan, mintha kiesnék a valóságból.
Továbbhogy majd mindig lesz valahogy, de senki sem mondta meg, hogyan
TovábbNyolc éves lehetett, amikor azon kapta magát, hogy a vécén fésüli a haját.
TovábbKét éve taxival mentem a kórházba. Majdnem mindegyik fontos utat taxival teszem meg.
TovábbTegnap este megettem egy egész zsemlét és néhány szelet szalonnát.
TovábbTeltek a napok. Sohasem lesz tavasz. Minden reggel ugyanaz a kilátás,
TovábbMindig hatalmas, nagymellű, középkorú nők kérdezik tőlem, hogy van-e mellettem férfi.
TovábbMintha nem ember szülte volna. Mintha nem ember szülte volna.
TovábbSzinte egy karácsonyra sem emlékszem. Kihullottak a tudatomból. Ez az igazi jótékonyság.
TovábbTíz éves lehetek, ősz van. Csak illatokat érzek. Az eső illatát, ami feláztatta a nádast.
TovábbA piacon álltam. Körülöttem piros és rózsaszín almák.
TovábbIsmét vörösen lángol. Vörösen a Tisza-part. Vörösen a szemeim.
TovábbHajnali hat óra, egy olyan lépcsőházban járok, ahol még soha.
TovábbVisszatérő gondolatom a nyári epizódomból kilábalva, hogy tavasz van. Egy tengerparton ülök.
TovábbSzeretném megfogni a szenvedés és a megkönnyebbülés között fekvő sávot.
TovábbNéha csak összesűrűsödik az élet, mint az ember testében a vér, vagy az idő.
TovábbAmikor ezt a végtelennek tűnő fáradtságot érzem, nyugodt vagyok.
TovábbNéha jobb nem kitörölni a mondatokat, csak átsatírozni valamilyen élénk színnel.
TovábbOlyan ez, mintha megállnék a sarkon, kigombolt kabátban, kifulladva.
TovábbSokszor csak ülök valahol, megfeledkezem az időről és önmagamról. Nem látom a kezem, a hajam, az arcom.
TovábbMinden próbára teszi a nem létező véletlenekbe vetett hitemet.
TovábbMi is volt? Mi is lehetett? Mi lehetne? Milyen fénytörésben?
TovábbValaki egyszer azt mondta nekem, hogy minden énekesmadár elhallgat rövidebb időkre.
TovábbMost pontosan tudom, hogy ez a felszakadás ideje. Amikor a távolodás sötétzöld, érdes és hasogat.
TovábbMa még el lehet ezt olvasni, meg azt is. Vagy vissza. De arra nem gondolni, hogy mi lesz majd.
TovábbKorán reggel hatalmas köd volt. Olyan, amikor semmi mást nem látsz, csak a lámpák tompa fényét. Körülölel.
TovábbAkárhányszor sétáltam arrafelé, mindig csak a Holdat láttam a fák felett.
TovábbAz éjszakának az a sávja, ahol az időnek csak a hullámos szélét látom. Rózsaszínben dereng.
Továbbdélután a buszon, ahogyan a lila fények arconcsaptak, csak kiabálni lett volna kedvem, bele a semmibe, hogy miért ilyen szűk a tér,
Tovább“Tudta, most minden más fénytörést kap, mivel mindenben meg tudja lelni már a világ rejtett szépségét, és mindent, ami osztályrészéül jut, szeretni képes.”
TovábbNem tudom, hogy innentől mindig ez lesz, vagy sem. Ezek az esték. Kávé mellett verset írni.
TovábbCsak arról szeretnék mesélni valakinek, hogy van ez a szakadék. Amely azt hiszem, nem tágul és nem is zsugorodik, állandó.
TovábbRenkdívül hiányzik a nagymamám. Renkdívül nem hiányoznak az emberek tanácsai.
TovábbAz elmúlt hét, zöld fronthullám, vibrálás. Belealszok és semmi sem érdekel.
TovábbA ragacsos budai napfény az egész arcomat bevonta. Ívek, színek, illatok, metszéspontok, távlatok.
TovábbEldönthetetlen néha, hogy mi vagyunk-e itt, vagy csak a hangok. Hogy hangok, mondatok, ezek lennénk.
TovábbVertikális színek. Szívem ezt követi, mint egy kottát. A végén összemosódik.
TovábbValamit írtam arról, hogy oroszlánsziluetted van. Persze ráérek még kifejteni.
TovábbDélelőtt tíz. Hívom az ügyeletet. Teljes más veszi fel, mint aki szokta. Lekezelő.
TovábbNem emlékszem a nyárra. Mintha egy lineáris migrén lett volna, színes viharokkal megszakítva. Mintha most ébredtem volna fel.
TovábbMikor minden valaha volt fájdalmat és hiányt egyszerre érzel. Mindent. Ez nem folyik át, hanem megkeményedik. Cipeled, rakosgatod. Rakosgatnád, ha lenne hova.
TovábbMa már biztosan tudom, hogy egy történetet elmesélni pontosan úgy, ahogy történt: hazugság.
TovábbMegkérdezted, hogyan tudnám bebizonyítani, hogy van lelkem?
TovábbA legfontosabb, amit tanultam az egyetemen: a szabadság kis körei. Bármi történhet, bárkivel.
TovábbHajnali fények, gyönyörű épületek, ismeretlen emberek. Ismét az az állapot, amikor annyira kontrollálsz mindent, hogy nincs rád hatással az alkohol.
Továbbhogy ez mégsem ennyire egyszerű, terek, tágas terek, viharra készülve, mit sem sejtve, ahogy megül a napfény a sóvirágok fején
TovábbEz már nem medence feneke, hanem a tengerfenék, itt már nem lehet hallani emberi hangokat, itt már az emlékek is homályosak, nem emlékszem anyámra, sem másra, itt csak színeket álmodik az ember,
TovábbLent vagyok. Ilyen egy medence fenekén. Ott aztán édesmindegy, hogy sír az ember, vagy sem. Hiszen összemosódik a vízzel, lehet klóros, ki tudja. A könnyem sóssága elenyésző, ki sem mutatható.
TovábbNem tudtam nevén nevezni. Valamilyen hatalmas fekete ló, berúgja az ajtót, kint vihar van.
TovábbA rózsaszín fotel még mindig a panelek között. Ma szerettem volna lefényképezni, de nem mertem lemenni. Ilyen kiszolgáltatottan ritkán látni az életet.
TovábbA minap elolvastam egy történetet a rókatündérről. De nem jutottam a végére.
TovábbPéntek este hangtalanul villámlott. Az ágyról pontosan ráláttam az ablakra. Elaludtam, de tudtam, hogy meg lehet világítani, amit meg kell. Ilyen pontosan. Mint a röntgen.
TovábbElég nehéz, amikor 25 évesen magadat mosdatod a kórházban. Beláttak-e az egyetemi kollégiumból, ahol pár éve még te is buliztál?
TovábbMikor ötletektől zsong a fejem. Tényleg méhekhez hasonlítanak, termelődik is valami.
TovábbHa azt mondom fájdalom, te azt mondod: tudom. De mégsem.
TovábbNéha úgy érzem magam, mint tigris az állatkertben. Körbefognak, csodálkoznak.
TovábbNéhanapján a szorongás kitölti a testemet. Pillangók a hasamban, fejem búbjától a kisujjamig.
TovábbValamelyik nap olvastam egy gyönyörű idézetet a magányos madarakról.
TovábbFelhőszakadás. Bemegyek az egyik kedvenc üzletembe, valaki megbámul.
Tovább