November 23.

Néveri Cintia

Vágyakozni. Iszonyatosan. Sóvárogni.
Ülök egy kék bőrkanapén. Sírok. A könnyeim pirosak. Jól állnak neki. Csak ő nem érzékeli ezt. Nem tudja kifejezni. Én sem tudom elmondani, hogy mit gondolok a könnyeimről. Milyennek látom ezen a kanapén. Szótlanok vagyunk mind a ketten. De az érzés, hogy a combom hozzáér a hideg bőrhöz. Felveszi a lábam alakját. Teljesen kitöltöm a mélyedést. Az egész testem elfér rajta. Így kicsit én is kékké változom. Szeretem ezt az érzést, de leírni nem tudom. Most megint itt ülök, sírok. Nincsen közös nyelvünk egyelőre. Több időt kellene ücsörögnöm. Megszoknom a színeket, a hideget. Azt, hogy ez nem ellenem szól. Csak tényként kezelni. A szívemre gondolok. Ahogy áramlik a vér. Ahogy kitölti a teret, amit én sosem fogok látni.
Nem akarom magam mindig megharapni.
Megsebezni.

Megosztás

További bejegyzések

December 6.

Ismét vörösen lángol. Vörösen a Tisza-part. Vörösen a szemeim.

Tovább

December 10.

A piacon álltam. Körülöttem piros és rózsaszín almák.

Tovább