Június 9.
Néveri Cintia
Ülni valaminek a végén. Voltam már úgy, hogy nem tudtam, hogy ez a vége. Nem néztem a fákat, a padot, az embereket. Gondolatban sokszor járok arra, fényes, sötét, hűvös. Vannak ilyen helyeim. De vannak azok a helyek is, amikor tudom, hogy a végén ülök. Innen már nincs visszaút, ne is legyen. Csak előre. Ilyen volt a műtét után. Kitoltak a műtőből, mosolyogtam, élek. Anya ott várt és én nem tudtam elaludni, annyira érdekelt mi jön most. Mit tettek bennem. De a feszítő érzésen kívül semmit sem éreztem. Tudtam, vége valaminek. Ilyen most is, a diplomám után. Annyi mindenem van ebben, de annyi, hogy leírni sem tudom. Nem is tudja talán csak egy ember, mit is jelent ez nekem. Milyen erőket, energiákat mozgósítottam, hogy megcsináljam, hogy meg tudjam csinálni. Kisírni, elengedni ezt is.
Aludni, mint a tengerek. Eggyé válni az esővel, a reggeli felhőkkel, a köddel, a párával, a cseppfolyós napfénnyel. Nagyon elfáradtam. Elnyűttek a felcsapó érzelmeim. Pihenni szeretnék, mint a cseresznyék a fákon. De ez nem igaz, ők sosem pihennek. Jazz szól, vörös az égalja, majdnem minden a helyén.
"S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."