Június 18.
Néveri Cintia
Valamelyik nap olvastam egy gyönyörű idézetet a magányos madarakról. Öt ismertetőjegyük van: mindig a legmagasabbra repülnek, nem vágynak társra, csőrükkel az eget célozzák, nincsen határozott színük, ők énekelnek a legédesebben.
Néha olyan egyszerűek a dolgok. Fekete, fehér. Szeret, nem szeret. Igen, nem. De én látni szeretném a színeket, milyen színű az apám magánya, miért nem akarja összekeverni az enyémmel. Milyen színű az anyám boldogsága, miért nem akarja összekeverni az enyémmel. Milyen színű a dühöm? Ibolyaszín. De a boldogságom is lila, sötét. A kerítés előtt nőttek az ibolyák, a kerítés erős esőillatú, az ibolyák rikítanak. Emlékszem, amikor az első fehéret megláttam. Csak az enyém volt a pillanat. Ezekkel tapétázom néha az agyamat. Megnyugtató, hogy ezt nem érti senki. Megnyugtató, hogy ezt nem tudják ellopni tőlem. Megnyugtató, hogy ezeket csak leírni lehet, elmondani nem. Hiába olvasod, gondolsz amit akarsz, a te ibolyád képe nem érdekel.
Nincsen határozott színem.