Március 4.

Néha jobb nem kitörölni a mondatokat, csak átsatírozni valamilyen élénk színnel. Ciklámen. Ha megfordítod, láthatod ahogy átüt, visszafelé el is olvashatod. Nyomot hagy, tapinthatóvá válik. Nem tűnik el. A szín megfakul. Szép emlék is lehet belőle.

Azt mondtad szeretnél egy légyről készült röntgenfelvételt. A múlandóságra emlékeztet majd. Kinevettelek. Hiszen ha megtartod ezt a képet, már nincs értelme. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a dolgok nem egyértelműek. Sokat fogok gondolkozni ezen a képen, a megvalósításán. A légypapírból kiolvadt mérgeken.

A padlón feküdtem és hagytam a napfénynek, hogy égessen. Mennyi mindent várunk tőle, közben csak logikus létezés. Már nincs erőm többet gyászolni. Nem tudok szavakat kapcsolni hozzá. Nagyon vágytam rá, hogy végre valami erős megszorítson, körbefonjon. Minden kis részemet eltakarja. Hogy a napfény ne akarjon belépni a sebeimen. Álljon valaki köztem és a történeteim között. Valami valóságosra, hogy tényleg létezünk. Kis időre volt szükségem.

Itt kezdődik a gyógyulás.