Május 28.
Néveri Cintia
Az elmúlt télre majd mindig. Nem volt, kiesett. De akkor honnan tudom, hogy átvészeltem? Emlékeim az őrzőről, egy orvos tol át, én egy ágyon fekszem, tilos felállni. Ezek az emberek meg fognak halni, vagy még rosszabb: magatehetetlenek lesznek. Beleborzongok. Nem nézek oda. Kiestem az időből, nincs semmi biztos, csak a nap amelyben élek. Első fürdés itthon. Első séta a szabadban. Szilveszterre visszajövök, mintha rendes mederben folyna. Fehér öngyújtókról, székekről, tolókocsikról álmodok. Felvételek készültek az agyamról. Erre a tavaszra majd mindig. Mint egy frontális ütközés. Átfújt a május. Séták az esőben. Hajszárítás közben sírni praktikus, hamar felszárad. Milyen lehet az a tér ilyen időben? Nem itt lenni, máshol, de hol? Szirmaikat hullajtják már a rózsák. A reggelek csípősek, a felhők szépek. Jól lakok ettől. Csak valami hiányzik. Ezt a hiányt foltozni. Beleszédülni, hogy van jövő, lesz holnap, lesz nyár. Ez a nap zöld és esős. Várni a fényt egy utcasarkon. Pocsolyába ugrani. Kiszakadt. Pára. Nem emlékszem az álmaimra.