November 12.
Néveri Cintia
Az éjszakának az a sávja, ahol az időnek csak a hullámos szélét látom. Rózsaszínben dereng. Összehúzódik, ha érinteném. Lentebb tekintek, világoskék. Lebeg, beborít. Itt látom azt is, amit leromboltam, amit tönkretettem. Forgácsként hull alá. Nedves lesz az arcom. Itt látom, amit még sosem láttam. Tekintetében szép vagyok. A legszebb. Megszáradok. Nem kell ezt néznem. Nem kell újraálmodnom azokat a napokat. Amelyekről a lebombázott Drezda jut eszembe. Mennyi ideig lehetek az a kép? Mennyi ideig fáj még a tavaszi borzongás? A borzongás hiánya? Hogy nem pusztított el?Csak nyomot hagyott. Aztán elúszik az idő ezen része. Marad az örök fejfájás. Puha vattaként igazodna hozzám.