Március 1.
Néveri Cintia
“Egy szép napon megfogansz egy vadidegen nő testében. Először úgy tűnik, bélyeg lesz belőled, aztán hal, majd gyík és bárány. Végül pedig öregember képében jössz világra, egy ismeretlen kéz elvágja a köldökzsinórt, aztán kereskedők és ingatlanspekulánsok kaparintanak meg maguknak, akik életed végéig a markukban tartanak.”
minden művészet zene akar lenni
minden költészet költészettel akarja összefonni az életét, te pedig költészet vagy, mondtad, én ezen nevettem, de sírnom kellett
akkoriban a testem pontosan egy volt a környezetemmel, a széllel, a napsütéssel, a felhőkkel, a villamos rezgésével, télikabátokkal, a naplementével, lámpafénnyel, az érintéseddel, a zöld színnel, a vörös sötétítővel, emberi hangokkal, hazugságokkal, vérrel, nyállal, ujjakkal, vonalakkal, elmosódott arcokkal, eső áztatta levelekkel, könnyekkel, gyógyszerekkel, a hajammal, sárga csempékkel, cigarettacsikkekkel, kávéval, pamuttal
az sosem fog elmúlni
így meg lehet foganni másokban, a világban, mégis szín, nem fekete, megszülni sem kell, kilökni, végső esetben, de ide sosem jutok el
most csend van