Április 28.
Néveri Cintia
Két éve taxival mentem a kórházba. Majdnem mindegyik fontos utat taxival teszem meg. Ahol megáll az idő és nem a saját életemet élem, hanem történeteket hallgatok. Egy kisfiúról, akinek négyévesen felnyitották a mellkasát, szívműtét. Egy idősebb, gyönyörű nőről, aki egy véralvadásgátló miatt kapott újabb agyvérzést. Másnap sírva jöttem haza. Hideg reggel volt. Sírtam, mert kedvesek voltak velem. Sírtam, mert infúzióval a karomban, végignéztem egy öregember szenvedését. Sírtam, mert egyedül voltam. Máshol, valami egészen másképpen folyik az élet, gondoltam. De annyira gyönyörűek voltak a rózsaszín virágszirmok.
Idén ugyanezek a rózsaszín szirmok. Taposom. Taposom. Aztán futok a kórházig. Csak nőkkel találkozok. A gyógyszertárban sírom el magam. Sírtam, mert kedvesek voltak velem. Sírtam, mert nem voltam őszinte magammal. Sírtam, mert egyedül vagyok. Kint nevetek. Hát ezaz. A legfájdalmasabb dolgoknak gyönyörű mélységet szülni. Hát ezaz. Máshol tényleg egészen másképp folyik az élet. Nem értenek semmit és soha nem is fognak. Ez béke. Ez végre rózsaszín béke.