December 25.
Néveri Cintia
Szinte egy karácsonyra sem emlékszem. Kihullottak a tudatomból. Ez az igazi jótékonyság. Köszönöm.
Érzetek, érzések. Illatok, fények. Ahogyan a testem megfeszül. Könnyeim. Visszatartott ordítások. Két napja a város közepén megcsapott a karácsony. Az üres utcák. Valahol vannak az emberek, de nem itt. Nem mozognak, nem terveznek, nem töltik meg a tereket. Elvermeltek, ahogy a hüllők. Nem szeretem őket. De szükségem van arra az érzésre, hogy elmenjünk egymás mellett. Hogy tudjam: az élet nem áll meg soha, bármi történik.
Folyamatos.
A trolimegállóban azon gondolkoztam, hol lehet most az apám. Eszébe jutok egyáltalán? Mi történik, ha igen? És mi történik, ha nem? Nem tudtam különbséget tenni a két esemény között, így elengedtem ezt a képet.
Idén sincs hó. A kopár földet verebek lepik el. A városban nem látok verebeket. Mi lehet az oka?
Valahol azt olvastam, hogy lényegében mindegy: ütés, vagy simogatás. Mert a mozdulat ugyanaz, a sebesség más. Csak azt tudom, hogy van egy pont, ahol már nem számít.
A szomszéd kutya folyamatosan ugat. Miért nem figyel rá soha senki? Szenvedély, szomorúság, magány, vagy ösztön?