Január 25.
Néveri Cintia
Sokszor csak ülök valahol, megfeledkezem az időről és önmagamról. Nem látom a kezem, a hajam, az arcom. Aztán jön valaki. Valaki idegen, az utcán. Rám néz. A szemembe. Lesütöm, mert ez olyan, mintha a vesémbe látna. Pedig csak engem néz. A kezemet, a hajamat, az arcomat. Engem. Ilyenkor visszahelyezkedek a lövészárkomba, ami iszonyatos energiákat éget. Tevékenységek, ahol nem látom magam kívülről, ahol nem monitorozok. Vannak körülöttem. Bennetek is csak az arcomat mosom. Silabizálok. Szerepek. Milyennek képzel, ez a részem mennyire erős. Ritka, amikor valaki tényleg érdekel. A személyisége. És nem az, én milyen vagyok általa, benne, mi verődik vissza rólam, róla.
Azt hiszem most nincs ilyen ember, csak a színek vannak. Ködösek, tükröződnek, égetik a szememet.