Március 20.
Néveri Cintia
Teltek a napok. Sohasem lesz tavasz. Minden reggel ugyanaz a kilátás, ugyanaz a köd, ugyanaz az érzés.
Prágában várni a tavaszt. A könnyedség, ami ezzel jár. Hogy semmi sem számít, mert semminek nincs értelme. De ennek van. Ennek az egynek. Kitavaszodik. Ez néha a legnagyobb képtelenségnek tűnik. A napnak ereje van. A testem újra élni akar. Ki tudja hanyadjára.
Megérezni, hogy a rügyek már készülnek. Élnek. Várakoznak. Ettől a várakozástól én is ideges leszek. Bizonytalan várakozás. Nem tudni a fagyokat előre. Egy hajnalon is múlhat minden. Ebben az állapotban leélni egy életet. Ahogyan az idő is ciklikus, úgy ez is. Egy nap is lehet pokol. Egy nap is lehet mennyország. Mind a kettőből ki lehet zuhanni. Nem várt gyorsasággal. Nem várt erőszakkal.
Csókokkal is meg lehet ölni valakit.
Néha a fény takar ki bizonyos dolgokat. Az a fény, amit én gyújtok, hogy
Ha szokatlan tájon járok, mindig arra gondolok, mennyire felszínesek az érzéseim. Máskor túláradóak, van ilyen is, fák, meg hegy, völgy, fű, megint fák. Itt is lemegy a nap. Itt is élnek emberek. Aztán megláttam, hogy itt még van hó. Mintha a váratlan dolgok mentén érzékelném, hogy a gondolataim tartanak valamerre. Ilyenkor előre. De van előre, vagy hátra? A jelenen kívül semmi sincs.
Gyűlölöm, ahogyan a szomszéd férfi a gyermekével üvölt. Ez a jelenben történik. Ahogyan az apám üvöltött, az a múlt. Negatív. Ahogyan az is negatív, ahogy arra gondolok, lehet az én gyermekemmel is ordítani fog az apja. Ez pedig a jövő. De sem a múlt, sem a jövő nem létezik.
Ibolyaillatban megérezni valamit.