Július 7.

Láttam hogyan születik meg egy borjú. Világra kellett segítenie egy állatorvosnak. Annyira érdekelt, amit látok, hogy nem tudtam nem nézni. Eszembe jutott az istállók fullasztó melege, az állatok párás gőzölgése. A tekintetük. A vér. Sokszor szerettem volna a szénába bújni valakivel, akit valószínűleg még most sem ismerek. Olyan dolgok történnek ott, amelyeket nem lehet elmondani, mégis annyira ismerősek. Erről is írni kell majd.

Hetek óta nem érdekel senki és semmi. De ez a beismerés, ez a tény, ez igen. Én nem tudtam, hogy a szakaszos gyász ennyire megvisel majd. Hogy megint csak az uszodába vágyakozok, meg szövegek közé. Ennek már nincs köze senkihez és semmihez. Árnyékok vannak. Fényképek.