November 30.

Most pontosan tudom, hogy ez a felszakadás ideje. Amikor a távolodás sötétzöld, érdes és hasogat. Sokszor folynak a könnyeim. Virágra hasonlítanak. Illatoznak, mint tavasszal nagy esők után a lilaakác. Lábammal a gyönyörű, sáros virágokat rugdosom. Arra gondoltam hogyan lehet ilyen szép dolog egy ilyen borzasztó helyen. Pont itt, a semmi közepén. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a szemem majd mindig ezt kutatja. A szépséget a legrútabb helyeken, a piszokban, a pokolban. Képesség formálódik belőle. Csak arra vágyni, hogy ha megkérdezem, látod? Tényleg ugyanazt lásd. Lásd egyáltalán. Engem. Valaha. Valaki. Úgy vágyni rá, hogy fájjon. Égessen. Mint a fűtetlen szobában álmodozni egy lila kagyló nyomán a tengerpartról. Annyira, hogy fájt, fájt a szívem környéke. Szaladni, elérni. Elveszítettem azt a kagylót. Pedig pontosan ismertem az összes mintáját. Jobban, mint a tenyeremet. Odaveszhetett, amikor lebontották a házat. Nem tagadom, hogy minden karácsony közeledtével ehhez a házhoz közeledem. Évről évre odaveszek én is. Vége a novembernek és nagyon szeretném letenni a fegyvereket.
A sérüléseim oldoznak fel.