Május 19.

Elfelejtettem, hogy az összetört test is felépül egyszer. Gyönyörű virágokat hoz majd. Ünnepli az életet és vágyakozik. Nem lehet már ugyanúgy megölelni, megérinteni, mint azelőtt. Félteni, óvni. Történeteket mesélni róla, iszonyúakat, gyönyörűeket. Látod? Megvédte magát, nem bénult le, nem halt meg és még sorolhatnám. Háborúban volt. Tudod hogyan kell bánni egy ilyen testtel? Én sem. Tudsz zenélni? Ez olyan lehet. Én sem tudok. Vágtál már saját kézzel rózsát? Simogattál már hattyút? Ismered azt az érzést, mikor a vihar előtt egy másodperccel tudatosul benned, hogy úgy fog zuhogni, mint még soha, félsz, de vágysz rá. Annyi fájdalom ért, megsebesültem. Aludnom kell. Meztelenül feküdni, hogy újra megszokjam, itt van, nem vették el. Türelem kell. A legnehezebb dolog, várni a tavaszt, hogy virágokat hozzon, ne tegye tönkre a késői fagy. Sok jégeső ért, sok a seb. Óvatosan. Kérlek.