November 17.

A mai ülés margójára.

Tisztán emlékszem az összes olyan, hason fekve, vagy buszmegállókban, telefonokba mondott mondataimra, ahol az oroszlánról beszélek. Pontosabban a ketrecről. Meg arról, hogy állatidomárnak érzem magam. Engem nem fogtok ketrecbe zárni. Ki is vagyok, az oroszlán, vagy az idomár? És a másik a vonal végén, az ágyban, a buszmegállóban kicsoda is tulajdonképpen? Az oroszlán, vagy a ketrec? Jól berendeztem ezt a képet. A ketrec arany, megkopott. Nekem flitteres, csíkos zakóm van, vörös rúzsom és hosszú, fekete pálcám. Az oroszlán pedig a legszebb, amit valaha láttam. A legtiszteletreméltóbb vadállat. Gyönyörű. De gyönyörű vagyok én is, aki csak mosolyog, amikor belép az oroszlán. És hol van a ketrec? Ezzel a háromszöggel párhuzamosan élni. Idomár, oroszlán, ketrec. Leginkább csak a ketrecre fókuszálni. Végső soron én vagyok az oroszlán, akit be akarnak zárni ebbe a ketrecbe. Hiába tágas, hiába gyönyörűek a fények, mégiscsak kaloda. Ami nem való ennek az állatnak. Hát nem érted? Hát nem értem.
Mintha a cirkuszi sátrat néztem volna nappali fénynél. Odakint esik. Nagy esernyő alatt állunk most mind. Ki közelebb, ki távolabb. Van, akit már fel sem ismerek. Valami iszonyatosan fáj, de nincs pontos helye, nem tudom meghatározni. És akkor rájöttem. Hogy ez a hármas, ez mind én vagyok. A ketrec főleg. A ketrec az idomárból nőtt ki. Az oroszlán is. Hát nem érted?
Hát értem.
És akkor tényleg, de tényleg minden eláraszt.