Augusztus 5.
Néveri Cintia
3 napig lázasnak lenni olyan, mintha kiesnék a valóságból. Amikor a tengeren utazok, vagy szex közben, az idő behatárolhatatlan.
Fehér köveken ültem, más gyerekét szorongattam. Angyalszerű volt, jóillatú, kislány. A hajamat simogatta. Tudtam ki volt az anyja, aztán mégsem. Nem szorongtam. Mint hónapokkal ezelőtt, jól körülhatárolható módon.
Volt ott két idős ember, akik az orvosok szerint megőrültek. A gondolataikkal, két galambot tudtak irányítani. Telepátia, mondták. Egyenes vonalon, két galamb röpült feléjük. Telepátia, mondtam. Hát ilyen sokáig együtt élni valakivel.
A képernyőn a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. A hajfonatát számolom, vajon ér-e odáig a hajam, ha ugyanígy van összefogva? Csak összehasonlítás. Ilyen nőt képzelek most melléd. Mindig tudom, kinek, kivel kellene lennie. Az egyenlet végén marad egy. Van helye erőszaknak matematikai egyenletekben?
A kezemben egy fekete macska szobor. A feje nagy, szeme zöld, a mosolya ijesztő. A nőnek azt magyarázom, hogy van az a lengyel művésznő, aki macskákat fest. Tulajdonképpen megrémisztenek az emberarcú állatok. Legyint. Szerinte ez nem reális félelem. A képek jók, festhettem volna én is, ilyen asszociációkkal az agyamban. Vitatkozni nem tudok és nem is szeretnék.