Október 9.
Néveri Cintia
Ma olyan vasárnap volt, amilyet gyerekként szerettem volna. Őszi, szikrázó napsütés, hűvös, de még nem a csontig hatoló hideg. Esetleg égett avar szag. Béke volt. Csend és béke.
Az utcán láttam egy embert, aki Ottlik Gézára hasonlított. Beugrottak háztetők, éjszakák. Onnan pedig egy ugrás, hogy én tulajdonképpen mindig máshol szeretnék lenni, mint ahol éppen vagyok. Mindig mással. Ezért vagyok ilyen sokat magammal.
Hiányoztál a hétvégén. 28 éve hiányzol. 28 éve amikor mesélnék az életről, te közönyös vagy, nem érdekel. 28 éve amikor mesélnél az életről, én közönyös vagyok, nem érdekel. Eleget láttam abból, amit te életnek nevezel. Köszönöm szépen, abból nem kérek. Persze kaptam eleget, ez a vicc helye.
Vágyakozni a rendezett életre.
Vágyakozni szeretetre.
Vágyakozni városokra, terekre, házakra, reggelekre.
Vágyakozni, hogy ne csak mozdulatokból, fényekből tudjam, hogy valahol létezel. Akárhol is legyél, már nem itt.
Csak kóbor állatok tudnak így vágyakozni, így remélni. Mondtad egyszer. Ezen sírtam, ahogy a kóbor állatokon sírtam mindig. Tulajdonképpen sírok azóta is.
Jó lenne majd egyszer. Jó.