Május 26.
Néveri Cintia
Tudod, mióta megsérült az agyam két dolog biztos: frontérzékeny lettem és olyan biztosan érzek meg dolgokat, mint még soha. Nem részletezném melyek voltak ezek, de hidd el, jó sztorik, egyszer majd mesélek róluk. Két sör között megteszik majd. Most is van egy megérzésem, amit szeretnék elnyomni, pedig ez nem negatív. Január volt, felvettem a legmenőbb kabátomat, piros rúzs és elindultam. Éppen csak feleszméltem, hogy újra képes vagyok nagyobb távokra. Gyakorolni a szabadságomat. Mikor először voltam bent a városban a kórház után, megnéztük a karácsonyi vásárt. Azokon a padokon szeptemberben alkoholos italokat fogyasztottam, főleg meggysört, a bortéren. Semmi lázadás, csak nem szeretem a bort. Élveztem az életet, ami maradt belőle. Romokon táncolni. Akkor is ment, csak nem olyan jól. Decemberben alig tudtam járni, de nem a tánctól. Ettünk egy lángost, a kedvenc ételemet és jobban élveztem az életet, mint valaha. Csak idősebb nők vettek körül, mégis én voltam a legöregebb. Szóval január lett és próbálgattam a szárnyaimat. Eszembe jutott valaki, elszomorodtam, mert tudtam ennek örökre vége. Nem ez fájt, hanem, hogy biztosan tudtam. Nem szúrt már. Aztán eszembe jutott más valaki és bár vele sem beszéltem akkor, mégis nyugalom fogott el, mert itt volt ez az érzés. Az érzés, hogy nem is ismerem, de itt lesz még sokáig. Nyugalom. Nem tudom ezt mihez hasonlítani, mert sohasem éreztem még. Valami ilyesmi leselkedik rám most is. Belőlem akkoriban csak színeket lehetett érezni. Bíbort meg királykéket, feketét. Aztán valamilyen sötétzöldet egészen április végéig. Azt hiszem. Mostanában meg hússzínűt, aminek semmi köze a boldogsághoz, inkább a csendes szomorúsághoz, ami a traumák feldolgozásával jár. Nem zajong, maximum néha sípol, zúg.
Ebben a rózsaszínben ülök jelenleg is, figyelem a dolgokat. Vagyis feketében, mert a pizsamám is fekete. Jól megy a feldolgozás, tudok róla mesélni. El tudom mondani mennyire fájt, mennyire féltem, mennyire bátor voltam a műtét előtt. Mennyire megkeményített, de felengedtem. Mindenen sírok, mindenen. Ez jó jel, mert régen is ilyen voltam. Legutóbb azon, hogy egyszer hazafelé menet az egyik utcában virágokat láttam egy ablakban, eladóak voltak. Jácintok. Csak úgy elsétáltam mellettük, meg sem álltam. de hát ilyesmik után nem lehet veszélyesen élni, mit gondoltál, türelem kell, várni kell egy kicsit, nem lehet belecsapni, egyből mindent akarni, ahogy régebben Vártam, de nem kicsit, hanem túl sokat. Csend lett belőlem. Tudod én nem szeretek csend lenni. De hiába éneklek én minden este, ha a szemközti lakásból csak csendet hallanak, látnak. Tudod sok a mondanivalóm, átmosnak. Minden jelentős áprilisban, vagy májusban történik, mikor annyira fehér a gesztenye, vizesek a virágok. Én csak szeretnék elmenni innen. A tavasz is elcsúszott, mint az érzelmeim. Párhuzamosan esik, fúj a szél, dörög, villámlik. Jó lenne valahol új életet kezdeni.
Azt hiszem készen állok, hogy átlagos életet éljek. te sosem tudtál átlagos életet élni, mindig makacskodsz, villog a szemed, mint a macskának, dacolsz, ebbe a rettenetes viselkedésbe esnek bele mások, de ne féljen senki, itt vagyok és megmondom nekik, vigyázat, veszélyes, nagybetűvel
lesz még tavasz kislány, meglásd