Augusztus 9.
Néveri Cintia
Lent vagyok. Ilyen egy medence fenekén. Ott aztán édesmindegy, hogy sír az ember, vagy sem. Hiszen összemosódik a vízzel, lehet klóros, ki tudja. A könnyem sóssága elenyésző, ki sem mutatható. Erre gondolok. Innen nézve nem kellene sírnom, mert a létezésem összességét tekintve ez most bagatell. Persze nem lehet tudni meddig tart ez a hullám. Fodrozódik pár hete. Mindenki az okát kérdezi. Mintha mindennek lenne eleje és vége, színtiszta veleje. Mutogathatnék erre, mutogathatnék arra. Sokkal többről van szó. Mivel a legtöbben, akik kérdezik nem érthetik meg, így minek kezdjek hozzá? A lényeg az, hogy eddig tökéletesen viselkedett a védelmi rendszerem. De én nem vagyok ezzel azonos.
Nádas meséli egy interjúban, hogy xy élete végén kijelenti, hogy ő már többet nem lesz szerelmes. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretné még egyszer elmesélni az életét. Engem a puszta életrajzi tényezők nem viselnek meg, másokat igen. Mondjuk kérdéses ez engem mennyire érdekel? Felelősséget éreznek, mindenkit érdekel hogyan bírja a szívem a szexuális életet és hasonlók. Jól mulatok. Köszönöm, hogy vagytok. Persze én már régen hánytam szerelemtől, cinikus vagyok. Lehet azért hagyom még nyilvánosan, hogy olvassátok mindezt, mert hátha te is eljössz lassan és nekem nem kell majd annyit koptatnom a számat.
Pár hete megláttam egy arcot, már kétszer álmodtam vele. Magától értetődő, természetes. Csak ennyit szerettem volna mondani.