Szeptember 22.

mert mindannyian ott ülünk, ahol nincsen fény, ahol van, de alig, ahol dohos a levegő, ahol tiszta az ég, ahol azt kérdezzük, de ugye?

zöld a testem és átlátszó, ezt mindösszessen kettő ember láthatja

a nevüket sohasem írhatom le sehova, magamnak sem

ők is ott ülnek velünk, figyelmesek, teljes testükkel felénk fordulnak

ez az igazi figyelem, színtiszta, őszinte

ez most fontos, ez le lesz írva valahová, de azt én nem láthatom, soha

majd kitaláljuk, most, vagy tíz év múlva, amikor nem szorít ennyire

mikor nincsenek határok, mondjuk azok sosem voltak, nem is lesznek

ezen lehet sírni, ezen kell csak igazán

ha ez így fáj, akkor fájjon, mindennél jobban

fájjon az is ahogyan lecsepeg az eső a haragoszöld levelekről