Május 20.
Néveri Cintia
Nem emlékszem a tavaly májusra. Nem emlékszem, hanem érzem. Mielőtt beleülsz egy forró kádba, a bőrödön. Mielőtt megérinted ajkaiddal a hideg kádat, a szádon. A párát az ablakon. A paplanból párolgó testhőt. Azt mondják a fájdalomra nem emlékszik az ember. Én emlékszem. Lehet azért ilyen bonyolult. Néha kiesnek hetek, mint ez. Eső, eső, fények, színek, szagok, eső, fény, villanások, alvás, zuhanás, alvás, vihar, eső. Ezek. Csak ezek. Ha nem lesz másképp soha, hát nem lesz. Eső mindig lesz, fény is. Paplan is. Az is, hogy lila az ég alja. Az is, hogy hajnalban a félelem kelt. Hogy minden hideg lesz. Egy gondolat köröz. Mint egy pimasz légy. Megfeszülés is lesz. Mielőtt kifakad egy seb, mielőtt esni kezd, mielőtt. Szél is lesz. Ebbe bele lehet ereszkedni. Bele lehet nyugodni. Hogy mikor, nem tudom.