Július 14.
Néveri Cintia
Négy hónappal ezelőtt volt a műtét.
Tudod a felnőtt szeparációs szorongásom miatt, minden halálközeli dolgot egy nagy medencében szeretnék levezetni. Csak úszni, vagy aludni. Ez az asszociáció engem egészen felvillanyoz, annyi minden van benne. Írtam már erről komolyabban és komolytalanul. Van, akinek összekötöttem az emlékképét medencével. Ami még tovább visz. Egy estém rászánnám, hogy kifejtsem egy olyan embernek, aki megérti ezt. Az emlék színeire is szívesen gondolok. Vagy arra, hogy utána megszárít a nap. A hajam vízillatú. Ez a kép műtét előtt is bennem élt, kiegészülve, valamilyen szexuális töltettel. Néha meg azt képzeltem minden érzelmemet, virágok formájában kiteszem a mosdókagylóba. Onnan jól látom én is, meg más is. Nem tudom. Sokat álmodtam fehér liliomokkal. Szőke lányokkal, akik elcsábítanak valakit. Fehér szobrokat különböző arcokkal. De nem éreztem semmit. Mintha ezeket a virágokat lefagyasztották volna. Azóta kiolvadtak, egyébként az időjárás is ebben az irányba mozdult. Néhányat préselve őrzök. Bár ne tenném. Van, amit kihajítottam. Nem volt szükségem rá. Van, ami magától elrohadt, pedig nem sietettem. Van, amit eleve nem kedveltem. Van, amit azelőtt sosem láttam, de valamit megnyitott bennem. Nem tudom, ha ránézek majd egy hasonlóra, ugyanezek az érzelmek törnek fel? Jól jönne egy botanikus az életembe.