Május 3.

Csak a csendet hallgatni.
Mit mondanál nekem? "Gyere tücsök haza, sütök neked kacsamájat, meg csokoládés tortát. Épp le kell szedni a borsót, majd elmesélsz mindent. De tudod már magadtól is, amit mondani szeretnék. Ugye?" Én meg mennék, itthagynám a várost. Korán kelnék, aztán délután a diófa mellett ücsörögnék, kint a tágas kertben. A kávém tejporból és minimális kávéból állna, amit a százéves csészébe töltenél. És tényleg tudnám mit akarnál mondani. Mert a szívem mélyén mindig tudom, csak itt nem tudom kimondani. De szombat délután, a frissen nyírt fű illatával meg ribizlivel a gyomromban, tudnám. Nyugalom lenne. A világ azon szegletében ülnék, ahol minden a legnagyobb rendben. Ahol házuk van a sündisznóknak, nevük a macskáknak. Ahol a fény a virágokat éri. Ahol őszintén tudok nevetni.

A világ ezen szeglete megszűnt. Pillanatokra visszatér. Hogyan tudnám ezt elmesélni valakinek, aki nem élte át? Hogyan tudnék ilyen gyönyörűségről és a legnagyobb borzalmakról mesélni? Mikor így átfúj a szél, nem biztos a talaj.