December 17.
Néveri Cintia
Tíz éves lehetek, ősz van. Csak illatokat érzek. Az eső illatát, ami feláztatta a nádast. Megül a fák levelein, beissza a ház fala. Valaki tüzel az utcában. A füst illatát. A kutya illatát, aki még hat évig él és a diófa alatt lesz a sírhelye. Mostmár színeket is látok, de a nap nem süt. Fekete, a kutya fekete. A ház fala szürke, a környezet zöld és barna. Valami pislákol messzebb. A testemet is érzem. Megüti a hideg szél. Tiszta. Erős. Még érintetlen vagyok, nem gyötört semmi. Sosem gondoltam, hogy jó élni.
Ma gondoltam. Az előbbiekből szőtt téli kép. A nap sütött. A testemet gyötörte már ezer dolog, most mégis más minden. A legtöbbször elhangzott mondat: nem tudom. És tényleg nem. Van, hogy semmit sem. Imbolyognak a színek. Szinte napról napra változnak. Nem szinte, hanem így.