Október 5.
Néveri Cintia
A ragacsos budai napfény az egész arcomat bevonta. Ívek, színek, illatok, metszéspontok, távlatok. Mindez sárgában és grafitszürkében. Az idő bizonyos sérülései, amelyektől jól látható a magányom. Ha lehetne, választanék délutánokat, onnan fentről; távolságokat, amikor ez már nem látható.
A hűvös, lila éjszaka lecsókolta arcomról a napfényt. Jó lenne, ha a valóságba is belekuszálódnának az ilyen napok. Szőttes. Fényből. Nem letakarni az üres lyukat, hanem bevonni.