Október 28.

délután a buszon, ahogyan a lila fények arconcsaptak, csak kiabálni lett volna kedvem, bele a semmibe, hogy miért ilyen szűk a tér, ha leszállok és elsétálok 10 km-t, akkor sem lesz tágasabb, nem nyitja meg semmi, sem érintés, sem ajtó, sem égbolt, vagy a késődélutáni fények, amelyeket úgy szerettem botorkálni kell, bele a semmibe, hogy miért ilyen bizonytalan a talaj, sokszor látom egyenesnek, aztán felbukok, elágazódás, sosem arra, amerre kellene, de ha igen, akkor sem, miért nem lehet ráfogni legalább, hogy lehet erre, lehet nem, de legalább azt hinni, hogy most talán igen, vagy mégsem
írni, beszélni kell, bele a semmibe, hogy miért nem elég ez nekem, miért nem elegek a szavak, miért nem nyitnak fel semmit, miért nem visznek közelebb, miért visznek ennyire közel, hol vannak a határok, ha vannak, lehetnek-e a beszédben, a lélekben határok, idáig s ne tovább, lehet-e, lehetne-e csak egy estét vízszintesen végigbeszélni, kimondani, megközelíteni, a legpontosabban, mint fekete folt a fehéren, hogy nézd ideteszem, aztán másnapra elszivárog ez az egész, vagy mégsem
élni kell, bele a semmibe, hogy remegjen a lábam, ha olyat látok, aki elveszítette a kontrollt, képzelődni, elhinni, megnyugtatni, csontom sajdul bele, hogy minden éjszaka tükrökké változnak az ablakok, iszonyatosan öregnek és fáradtnak látom benne magam, ki lát majd szépnek, nem is engem, csak a szavaimat, amelyek visszaverődnek ezekről a tükrökről, de én legszívesebben összetörném őket, ha kell sötétben lássanak inkább, ahol nincsenek fények, amelyek azzá tesznek, aki nem vagyok, vagy mégsem rettegni a boldogságtól, bele a semmibe, a hártyától, amelyik könnyen sérül, mint egy átok, másik szűrőn keresztül látom majd a világot, érzékelem a hőmérsékletet, vagy mégsem hagyni kell kiaszakadni a dolgokat, bele a semmibe, hogy ott aztán ne lehessen őket
elpusztítani, ne égjenek, füst se legyen utánuk, csak magukra hagyom őket, azt képzelve, hogy
végleges dolgot tettem, végre valami végleges, vagy mégsem