Július 29.

Péntek este hangtalanul villámlott. Az ágyról pontosan ráláttam az ablakra. Elaludtam, de tudtam, hogy meg lehet világítani, amit meg kell. Ilyen pontosan. Mint a röntgen. Hárfáról álmodtam, egy mező közepén. Szintén vihar volt. Sírva keltem fel. Nem lehet tudni, hogy a gyönyörűségtől, vagy a borzalomtól. Ezt az álmot arra az éjszakára helyezem át, amikor egy percet sem aludtam. Pontosan odaillik, a szimbólum is stimmel. Egy teljes nap derűs vagyok, mert eszembe jut halandóságom. A halandóknak félelmeik sem lehetnek. Mitől is félnének?

Iszonyú szorongás. Jó lenne körberajzolni legalább. Lenne határa. Piros, fekete, nekem mindegy. Félek, hogy nagyon valóságos körvonala lenne. Hasonlítana valakire, vagy valamire. A gondolat a fejemben zöld, de mindenki feketének látja. Hogyan is magyarázhatnám el? Aztán egy kanapén ülök, becsípve, mellettem ülsz. Kibököm, hogy mire jutottam így pár év alatt, mióta nem találkoztunk. Hagyjuk.