Augusztus 5.
Néveri Cintia
A rózsaszín fotel még mindig a panelek között. Ma szerettem volna lefényképezni, de nem mertem lemenni. Ilyen kiszolgáltatottan ritkán látni az életet. Kényelmetlen. Még sosem készítettem akt képeket. A vihar rá is lecsapott. Tegnap este iszonyú megkönnyebbülést éreztem. Nem tudtam eldönteni miért. Aztán hirtelen megvilágosodtam: leszakadt az ég. Mióta ilyen szorosan érzékelem az időjárásváltozást, itt ez a furcsa remegés. Van egy dokumentumfilm. Mindenképpen szeretném, ha látná, aki rászánja magát, hogy megismerjen. Furcsa állapot. Egyelőre nem tudom mihez hasonlítani. Talán az orgazmus előtt érez ilyet az ember, vagy mielőtt megjön a menstruációja. Ha megszületik valaki, ha meghal. Nem tudom. Ez a lét elviselhetetlen könnyűsége. Mindenkivel időjárásról beszélgetni. Ott is esett? Képzeld, itt hatalmas vihar volt, féltem is. Ezt ne jegyezd meg, eredetileg nem neked szerettem volna mondani. Kihúzva. Tudod, mindent kimondok, új terápia. Csak sokszor összeakadnak a tényleges címzettek. Az én hibám.
Annyira igyekszem lelassítani az időt, ezzel gyógyítva minden sebemet, hogy talán nem is igaz. "- Maga miért sír hajnalban egy buliból jövet, ilyen gyönyörűen? - Én? Nem sírok, csak elfáradtam."