November 1.

Hajnali hat óra, egy olyan lépcsőházban járok, ahol még soha. Természetesen a házakat figyelem az ablakból, a kilátást. A körfolyosó meglep. A lépcsőig keskeny az út. Megállok, fényképeket készítek. Mint mindig. Megörökítem az építkezést. Mintha lenne jelentősége. Csak fényképezzem le. A lépcső is meglep a szobában, az egész kialakítás. Mintha nem is ebben a városban lennék. Másra gondolok. A vágyam nem csillapodik. Nem tudom mi lehet velem. Megint reggel lett, fényes, szeles. Elkap egy érzés, ami előhozza a szorongásomat. Annyit tudnék erről mesélni. Mennyire meghatároz, milyen szavakat, tetteket hallgatok el miatta. Mégsem teszem. Csendben tűröm. Mintha mindig lenne velem egy hatalmas fekete kutya, akit csitítani kell, hogy túléljek. Nem jövünk ki jól.
Hiányzik a nagymamám, a ház, a kert. Ott volt hely, szabadon.
Mintha.