Nincs lomtalanítás. Az egyik panel elé, a sáros földre kihelyeztek egy fotelt.Világos, talán rózsaszín, virágmintás.
Néveri Cintia
Nincs lomtalanítás. Az egyik panel elé, a sáros földre kihelyeztek egy fotelt. Világos, talán rózsaszín, virágmintás. Ahogy megláttam a sötét fák előtt, kivilágított. Indokolatlan világos tárgyak sötét háttér előtt. Látod, egy hasonlat rám. Hasonlat, gyere, foglalj helyet. Hányan ültek már rajta, benne? Hányan fognak még? Hányféleképpen lehet helyet foglalni? S mitől függ, hogy környezetidegen? A helyén nőhetne cseresznyefa is, de meg is ölhetnek valakit. Állhat az a férfi, aki gyomorforgató dolgokat mond nekem, de az a hajléktalan nő is, akiről sokáig azt hittem gyermeket vár. Nem derült ki. Ez sokat ér, ez a kép. Megszakít valamit. Egyenletesen áramlott az élet panel és panel között. Járda és kuka, ajtó és gyep között. Mert ezek az emberek is a táj részei, a borosüvegekkel, csikkekkel. A hajnali deénszeretlekangélákkal. Időről időre mégis beékelődik valami. Mélyebben. Jókat mosolygunk ezen is. Aztán fent sírsz a fürdőszobában. Tényleg hasonlat. Ennyi lenne az élet? Rózsaszín fotel a mocskos paneltelepen?