Február 17.

Olyan ez, mintha megállnék a sarkon, kigombolt kabátban, kifulladva. Támasztom magam, nézem a két ház közötti tiszta eget. Most a győzködésre van szükség, hogy megengedjek magamnak minden giccset. Most, meg, most, tényleg. Aztán feltűnik a nap. Teszek egy lépést. Akkor veszem észre, hogy innen teljesen mást látok. Hát nem ilyen ez? Hogy te másik helyen, másik időben, de ugyanígy támasztod a falat. Vagy tegyük fel, ezen a helyen, csak nem ugyanakkor. Fáj, hogy nem láttad a komplett telet. Legalábbis innen nem láttad. Ha ugyanitt álltál volna, akkor sem ugyanígy éled át. Ez megrémiszt. Nincs kihez beszélni. Ha lenne, sem tudna válaszokat adni. Mert a kérdéseimre a válasz, ebben a világban nincs meg. Néha azt képzelem, a tárgyak visszaverik a gondolataimat. Saját tömörségükben, visszhangként. Máskor meg attól függően milyen az adott tárgy. De így már majdnem olyan, mintha emberekkel beszélnék.

Ha már nincs költészet az utcán, a hétköznapokban. Akkor vész el a világ. Vagy inkább elesik. Elesünk mi is. Elpusztulunk. De addig annyi minden fog még történni.