Május 19.
Néveri Cintia
Mélyen vonzódom az évszakokhoz, az időjáráshoz. Mióta megsérült az agyam, frontérzékeny lettem. Különös állapot ez. Lebegés, feszültség. Minden idegvégződésem tudja, hogy valami be fog következni. Esik, hosszasan. Lehalkítom a zenét, összemosódik az esővel. Én is. Minden érzelmem, ami itt vibrál bennem, most kint visszhangzik. Gyászolhatnak, szerethetnek. Aztán belefordulok a napba. Az utcán csorog a napsütés. A levelek haragoszöldek, vizesek, sötétek. A fény a fák alatt pocsolyákba gyűlik. Habbá veri a szél. A járdán okafogyott virágszirmok. Ők sem tudják mihez kezdjenek. Minden színnek értelme van. Valamiért a sérülésem óta nem csak a színek vannak rám döbbenetes hatással, hanem a hangok is. Egyik hajnalban hangos madárcsicsergésre ébredtem. Még teljesen sötét volt. Tudtam, hogy valami megzavarta. Ő engem zavart meg, ahogy sok minden más is. Honnan tudhatnám mit érzett a madár? Vannak olyan reggelek, amikor nincs kedve felkelni? Vagy amikor önmaga megnyugtatása miatt a társa hangját ismételgeti? Megértené, hogy vannak napok, amikor százszor meghallgatok egy számot, hogy halljam valaki hangját? Gondolt már arra, hogy a rossz emlékek helyére jókat képzel? Hogyan gyászol egy madár? Mert én nem túl jól. Hangokat, helyzeteket ismételgetek, színeket, érzéseket. Ahogyan a tűszúrást, a testmeleget sem tudom felidézni. De azt igen milyen hangja volt az orvosnak, aki először vizsgált, vagy neked. Minden illat előkúszik az emlékekkel, mint az eső illata, vagy a tiéd. A vér íze, amit sokszor érzek a számban. A szédülés érzése, a félelemé. A hiányé. Az összes meg nem élt pillanaté. A ki nem mondott szavaimé.\
Madár szeretnék lenni, májusban.