Szeptember 18.
Néveri Cintia
Ma már biztosan tudom, hogy egy történetet elmesélni pontosan úgy, ahogy történt: hazugság. Hová lehet történetet mesélni? Valakibe? Vagy valahova? Valamibe? Van-e pontos helye? Megmarad-e ha leteszem ide? A színe nyilván megváltozik. Szeretném, ha. Vagy mégsem. Szeretném, ha rám néznél, aztán mégis elfordulok. Megint front van. Úgy viselkedni, mint az évszakok. Tegnap eszembe jutott a cseh antikvárium. Ott volt az a metszet. Talán orgonalevelek, bennük szemek. Lehet, hogy ezt sosem felejtem el? Mikor múlik el belőlem a háború? Mikor jelentem én már csak magamat és nem többet? A sötétben virrasztani. Kezd kialudni a gyász lángja. Elalszik, de nyomot hagy. A fájdalomra nem emlékszem. Ez jó jel. De még itt hullámzik, ami sosem múlik el. Teret kellett csinálnom neki. Üvegfalakkal. Ha úgy fordulok, látszik. De nem bánom.
Nézd csak, itt vagyok. Már alig éri el a mellkasomat a víz.