Június 28.
Néveri Cintia
Néhanapján a szorongás kitölti a testemet. Pillangók a hasamban, fejem búbjától a kisujjamig. Majdnem mint a szerelem. Nagyon igyekeztem belerázódni az új életembe. Szinte mindent elveszítettem. Ennek súlyát sokáig nem akartam érezni. Jobb volt arra koncentrálni, ami jelenleg van. Ez legalább megvan. Tegnap a parton ültem és arra gondoltam, ezek az emberek körülöttem nem ismertek régen. Mintha ez a pár hónap átutazás lett volna, most meg valamilyen építkezés zajlik az életemben. Ahol van idő pihenésre, edzésre, gondolatokra, magamra. Kell-e ismerniük a régi énemet? Vannak dolgok, amelyeket nem tudok lezárni. Képtelen vagyok elengedni. De itt a tanács, hogy bármi is másképp történt volna az átmeneti hónapokban, nem úgy történt. Most, most van, így erre kell koncentrálni. De itt a beismerés is, hogy még képtelen vagyok.
Lehetsz-e átutazó az életedben? Még mindig nem érkeztem meg. Hosszasan sétálok, meditálok. Annyi minden öntött el mostanában. Elárasztottak. Súlyosan megütött, hogy már nem leszek az, aki voltam. Akarok-e egyáltalán? Mindent újra kellett gondolni, újraépíteni. Belátni, hogy ez már nem átmeneti hónap. Megnyugodtam.
Sokszor felzaklat. Haza szeretnék menni. De hova? Volt, hogy valaki más volt az otthon. Néha nem értem, hogyan veszítheted el ilyen gyorsan azt, aki évekig az otthont jelentette. Ha rágondolok, mindig eszembe jut: Te egyszer otthont adtál. Aztán persze az ember befekszik más mellé az ágyba. Keresi az érzést. Szokja a mozdulatokat. Valakit viszontlátsz, aki sokat jelentett egyszer. Látod a mozdulatait, más irányába. És arra gondolsz: Menjen a fenébe, mert ezeket feléd is megtette. De rájössz, hogy a mozdulatok sohasem egyediek, mind ugyanazokat ismételjük. Csak most nem veled, hanem mással. Megsimítja valaki arcát, ahogy a tiédet. De ugyanezt teszi valaki a szemben lévő panelben, vagy tette ezt anyád, apád felé. Az orvos megannyi emberrel tesz hasonlót. Persze aztán alakulhat úgy az élet, hogy már csak egy arcot szeretnél ugyanazokkal a mozdulatokkal simogatni. Évszázados tapasztalat lesz majd abban.
Megnyugtat. Ismeretlen ágyon fekszem, az élet értelmetlenségéről csacsogok. Hazafelé sírok, mert az élet mégiscsak csodás, hiába semmi értelme. Ráadásul nyár van. Hogy ez mikor történt, nem is számít már. Másra gondolok, de hozzá sem tartozok. Tartoztam-e valakihez egyáltalán? Valószínűleg nem.